Már megint ez a külföldre mutogatás…
Addig addig bóklásztam a hálón, amíg egy angol szakmai fórumnál elakadtam. Időnként belenéztem, aztán azon kaptam magam, hogy rendszeresen olvasom, majd regisztráltam, aztán függő lettem. Nem szupermenek írják: derék angol mesteremberek, lelkes hobbisták, érdeklődők. Tudjuk, történelmi és gazdasági okai vannak, de ezzel együtt el kell fogadni, sokat lehet tanulni tőlük. Sokat KELL tanulni…
(Például azt a nyitottságot, amivel a messziről jött kollegát fogadják:) )
Magam is éltettem sokáig egy mítoszt a káeurópai nyomorból eredeztetett buher-zsenialitásról. (ti.: A gyenge technikai háttérrel rendelkező magyar szakember kénytelen agyafúrt házilagos megoldásokkal csodát csinálni, míg a csoda-célgépekkel dolgozó európai kollegája elbutul, és csak arra képes, amit a masinái alapból lehetővé tesznek.) Az angol (amerikai, ausztrál stb…) mestereket látva ki kellett józanodnom: legalább olyan kreatívak, mint a sárból aranyat készítő hazai szaktársak.
És ehhez hozzáadódik az, hogy régóta jólétben élnek, vagyis van idejük, igényes és fizetőképes vásárlórétegük. (Tudom, mi véreztünk ki a töröktatár szipoly alatt-miatt, ők pedig közben ápolgatták a házaikat – de ezen most kár rágódni.)
És van még valamijük: régi-régi technikai kultúrájuk. És rendelkeznek ezen kívül valami csodálatra méltó modern konzervativizmussal. Szeretik a régi dolgokat, de ez nem válik el a moderntől. A hagyományt nem csak úgy őrzik, hogy mintát profiloznak minden marható élbe ha kell ha nem.
Lássuk csak:
Ez itt egy dohányzóasztal. Steve Allford munkája. Kell magyarázni? Mai darab. A korszerűsége mellett mind a látható, mind a rejtett részei kézműves gondossággal vannak kialakítva. És mivel a formát a minimumra redukálta, megengedheti magának, hogy – hadd szóljon! – engedje tobzódni a kőris rajzolatát (húrmetszet).
