Készült két íróasztal.
Két iker fiúnak. Waldorf iskolába járnak, ahol nagyobb ív papírokat és füzeteket használnak. E miatt az asztallapokat nagyobbra kellett méretezni a szokásosnál. De nem ez volt az egyetlen érdekessége a munkának.
A Loretto kápolna lépcsője (Santa Fe, Új Mexikó, USA)
A közelmúltban több helyen ismét feltűnt az új-mexikói Santa Fe Loretto kápolna lépcsőjének a legendája. Egy bulvárlap nyomán a Fatáj Online is átvette, és mint szakmába vágó anyagot leközölte – változtatás nélkül, a legenda állításait tényként kezelve. Az írást olvasva rögtön látható, hogy szépen felékesített turista-mese. Sok ilyen van, nem akartam vele foglalkozni. A keresőbe két szó (loretto staircase) beírása után kiugrik a megfelelő magyarázattal szolgáló Wikipedia cikk, és ennyi nekem elég is volt. Elmeséltem a családomnak, és el is felejtettem. De több helyen is szembe jött, aztán ma egy barátom is rákérdezett email-ben. Válaszlevél helyett készül ez a poszt.
Elnézést kérek azoktól, akik szeretik hinni a meseszerű történeteket.
Vegyük sorra az állításokat.
1. “A francia építészek elfelejtettek lépcsőt tervezni a karzatra.”
Hát nem. Egyrészt olyan világtalan építész nincs, aki tervez egy emelt szintet, és nem jut eszébe, hogy oda fel is kell jutni. Ha ez nem volt elég meggyőző érv, akkor vegyük elő azt, hogy a korszakban (a XIX. század végén járunk) korábban épített hasonló méretű templomok karzataira rendszerint egyszerű létrák vezettek.
“A Loretto kápolna lépcsője (Santa Fe, Új Mexikó, USA)” bővebben
Talált rajzok
Abban az időben készültek, amikor még bajszom volt, és így vagy úgy de igyekeztem kb. népi bútorokat (is) készíteni.
Nem váltották meg a világot, de egy saroktálalótól és egy nagyobbítható (villás kihúzós) asztaltól ne is várjunk ilyet.
Az egyik tálaló és az asztal is elkészült. Sajnos a kész darabokról nincs kép.
A tálaló és egy asztal a kőszegi szőlőhegyen egy faházban, egy másik asztal egy szombathelyi lakásban lakik. És az asztalok mellé készültek még ezek a székek is.
A tálalónak talán megvannak a méretei a megfelelő mappában a polcomon. Ha valakit érdekel, keressen itt kommentben, vagy a honlapomon található email címen.
A képekre kattintva előjönnek a rajzok valamivel nagyobb felbontásban.
A két tálaló:
A műhelyből
Valójában a tegnapi poszthoz tartoznak még ezek a fotók.
Ott már sok lett volna a jóból, ezért külön bejegyzésbe teszem őket. Egy nyúlfarknyi kis galéria, igazából csak arról van itt néhány kép, hogyan takarom el a lapot merevítő fecskefarkú heveder bejáratát. (Ha eltakarom.)
Három íróasztal
Az elmúlt (hosszabb) időszakban három hasonló asztal született. Nem véletlenül mondom, hogy a legritkább esetben sem soha nem készül nálam két teljesen egyforma darab. 
Először ez készült el:
A fiókelőkhöz nagyon szép anyagot sikerült találnom, kavargó-bugyborékoló szálszerkezetű kőris deszkát – de ez általában így szokott történni. Ami igazán megkülönbözteti, a fekete dió asztallap és a konténer-tető.
Eperfa – érett korban
Kicsit unom magam, amikor felmondom a közhelyeket arról, hogy mennyire szép is, hogy a fa természetes, lélegző, velünk élő-öregedő anyag. Pedig tényleg.
2009. őszén tettem fel egy posztot egy fürdőszobai faliszekrényről. Akkor örültem, hogy nagyon lassan készült el a bútor, és láthattam, hogyan érik. Hát aminek akkor örültem, csak a kezdete volt valaminek. Idén augusztusban (közel 4 év telt el) egy költöztetés ürügyén megint közelről barátkozhattam a polcocskával. Csak telefonnal tudtam lefényképezni, de így is meggyőző.
Egymás mellé teszem az akkori és a mostani állapotot.
És még egy “ilyen volt-ilyen lett” kép:
Hát ennyi. Ugye, hogy csodálatos?
Állítható gyerekszék
Ez hosszú lesz… a külső-belső hajtóerőtől a szülői értekezleten át a csavarozásig. 
1. Volt egy kísérlet, nem is rossz, de mégiscsak darabos dolog az édesapával széklábat fűrészeltetni. Bújkált is bennem a gondolat, készíteni kell olyan ülőbútort, ami alkalmazkodik a gyerek változó méretéhez és az állításához nem kell külön tanfolyam. Késztetés volt, valami homályos elképzelés köde is gomolygott a fejemben, de kellett, hogy idén egy héten belül két édesanya is jelentkezzen, hogy lennék-e annyira vállalkozó szellemű, hogy… Kaptam a lehetőségen.
Fessünk bútort!
A cím egy kicsit többet sejtet, mint amit valójában takar(ni fog).
Ha szabatos akarok lenni, így kellene fogalmazni: “Két kísérlet bútoralkatrészek színezésére természetes alapú, vizes bázisú festékkel, ecsettel felhordva, különböző alapfákon”.
Ütős cím, ugye? 🙂
Valójában csak arról szól a bejegyzés, hogy néhányszor használtam a fent leírt anyagot, és a tapasztalataim egy része érdekes, mások pedig nem, de azok is hasznosak lehetnek a festéssel próbálkozóknak.
Annak idején egy égerfa bölcsőt kezeltem a Biopin Deco-Trend “horizont” fantázianevű színével. Ezeket a felületkezelő anyagokat azt hiszem úgy készítik, hogy az alapvetően vízben nem oldódó filmképző anyagokat úgy módosítják (elszappanosítják?), hogy valamennyire mégiscsak hajlandóak legyenek egy gyanús állagú vizes masszát alkotni. A szaguk a valamikor használt enyves festékekére emlékeztet. A zománcfestékhez szokott orr és kéz számára furcsa anyagok, de könnyű megbarátkozni velük.
Kőbárddal, csontvésővel…
Nem kimondottan a szakmai érdeklődés miatt követem Juhari Zsuzsa blogját. Ma viszont egy faipari vonatkozással is bíró bejegyzést találtam rajta. E szerint 7000 évvel ezelőtt – még a fémeszközök alkalmazását megelőzően – meglehetősen ügyes faszerkezeteket is készítettek. Ezt egy, a mocsaras környezetben viszonylag jól konzerválódott kútbélés bizonyítja.
A Freiburgi Egyetemen végzett kutatás leírása itt található.
Ágy – gyerekágy
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin-top:0cm;
mso-para-margin-right:0cm;
mso-para-margin-bottom:10.0pt;
mso-para-margin-left:0cm;
line-height:115%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:12.0pt;
font-family:”Tahoma”,”sans-serif”;
mso-fareast-language:EN-US;}
Egy nagyon hagyományos bútor
Készült egy ágy. Először nem tűnt különleges kihívásnak. Hagyományos darab, konzervatív szellemben. A talpas bölcsőmhöz kellett illeszteni, illetve egy olyan komódhoz, amit én terveztem a bölcső mellé, de más készítette el. Az ágyhoz szép hegyi juhar anyagot hoztak. (A bölcső és a komód szelídgesztenye fából van.)
A bölcső képe és a komód tervei itt vannak. Az első komódra kattintva a rajz előjön nagyobb felbontásban, ahol a méretek is olvashatók.
A megrendelő – és talán a fa is – Dél-Zalából származik, ahonnan édesanyám is. Eszembe jutottak a nagymamám bútorai – egyet, egy ruhásszekrényt máig használunk közülük. A cseresznye bútor ajtajának a belsejére tintaceruzával fel van írva édesanyám és a nővére születési dátuma. Anyai nagyszüleim házának a berendezési tárgyai valamiért amúgy is megragadtak bennem. Derék vidéki asztalosmesterek készítették őket, megbízható, tisztességes és jó arányú darab volt valamennyi. Sajnos nem tudom, hogy tormaföldi iparos kezét dicsérik-e, vagy a közeli Dobriban, vagy Lentiben kellene keresni az eredetüket.
Úgy tudom, hogy Mama a két cseresznye szekrényt a stafírungja részeként hozta a domboldalra épített, alápincézett házba, ahol a haláláig lakott.
Szóval emlékszem a bútorokra. Kiforrott, lelkiismeretesen művelt szakmai tudással készítették őket, gondolom, a megrendelői kört adó közösség megbecsülése mellett. Minden szerkezeti megoldásuk indokolt, minden méretük helyesen kikalkulált, és az anyaguk biztos szemmel válogatott volt. Minden profil, díszítmény a helyén, és éppen annyi, amennyi jóérzéssel alkalmazható. Csak tisztelettel tudok a készítőikre, a helyi mesteremberekre gondolni. Úgy képzelem tempósan, nem sietve dolgoztak, magabiztosan, nyugalommal. Bizonyára nekik is termett kukorica a ház mögött, volt szőlőjük a Szent János- vagy a Dobri hegyen, de az is lehet, hogy a nap végi lassú beszélgetéshez más pincéjéből vették a savanykás noha bort.
